Most fejeztem be Gabi könyvét, az "Így könnyű az angol!"-t. Hát ez valami fantasztikus! Teljesen felpörgetett! Annyi ötlet és motiváció van benne, hogy csak kapkodtam a fejem. Nemcsak azoknak ajánlanám, akik a nyelvtanulás miatt találkoznak vele, hanem mindenkinek, aki tanulni akar valamit. Tehát mindenkinek. Rengeteg információ van benne arról, hogy maga a tanulási folyamat hogyan működik, és ezért olyan alapvető, tanulást segítő ötletekkel van tele, amik között biztosan mindenki talál kedvére valót. 

Nemcsak a tanulókártyákkal való tanulási lehetőségeket maxolja ki teljesen a könyv, hanem hemzseg az egyszerű, bárhol, bármikor bevethető tippektől, trükköktől. Teljesen más szemmel nézek a tanulásra. Az összes témában találtam valami érdekeset, de volt az a kettő-három, aminél azt éreztem, hogy "Igen, ez lesz az én Szent Grálom!" Amióta elkezdtem írni a blogot, sokat nyűglődtem azon, hogy az ügyfélszolgálati állásom egyenetlen munkarendje miatt nehezen megy jó nyelvtanulási szokások kialakítása, de a könyv sokat segített abban, hogy túlléphessek ezen. Abszolút kalandként tekintek a nyelvtanulásra! 

Mostantól gyakrabban olvashattok posztokat, úgyhogy nagyon figyeljetek!

Na, hát a saját magamnak felállított elvárások a blogbejegyzések számát illetően nem alakulnak túl szépen. Heti egyet terveztem, ehhez képest havi egy lett. És sajnos magával az angoltanulással is nagyon-nagyon lassan haladok. 

A Lendület Évkezdő Napon Szabó Kisanna előadása nagyon lendületesre és emlékezetesre sikerült. Az egyik elemet, amit sikerült napi rutinná tennem, tőle hallottam. Mégpedig azt a módszert sikerült rendszeresítenem, hogy hallgassak angol zeneszámokat. "- Ennyi? Hát ezt minden nap csinálom, mégsem vagyok jobb angolból." - gondolhatod most jogosan.

Nemcsak annyiról van szó ugyanis, hogy hallgatod azokat a számokat, amik folynak ki a rádióból (szoktatok még rádiót hallgatni?), hanem meg kell felelnie néhány szempontnak a zeneszámnak ahhoz, hogy hatásos legyen:

- szeresd a számot, de legalábbis az előadót

- legyen lassú, de legalábbis jól érthető a szövege

- lehessen belőle jól használható kifejezéseket kivenni (tehát mondjuk, ne csak rap számokat hallgass)

Végiggondoltam, hogy milyen számok felelnek meg ezeknek a kritériumoknak. Néhány dal ugrott be rögtön, aztán segítségül hívtam a youtube-ot és találtam egy nagyon jó összeállítást. Én a kilencvenes években voltam kamasz, így abban a negyed órában, amíg végighallgattam, jöttek az emlékek rendesen. Egyszer majd meghallgatom a kétezres évekből való válogatásukat is.

És az alábbi lista állt össze:

Wet Wet Wet: Love is all around (1995)

The Cardigans: Lovefool (1996)

Aerosmith: Crazy (1993)

Savage Garden: Truly Madly Deeply (1997)

R. Kelly: I Believe I Can Fly (1998)

All-4-One: I Swear (1994)

Elton John: Circel of Life (1994)

Ace of Base: All That She Wants (1992)

Extreme: More Than Words (1990)

Natalie Imbruglia: Torn (1997)

Janet Jackson: Together Again (1997)

Metallica: Nothing Else Matters (1991)

Madonna: Frozen (1998)

Eric Clapton: Tears in Heaven (1992)

Diddy, Faith Evans, 112: I'll Be Missing You (1997)

Guns N' Roses: November Rain (1991)

Scorpions: Wind Of Change (1990)

No Doubt: Don't Speak (1995)

The Verve: Bitter Sweet Symphony (1997)

Aerosmith: I Don't Want To Miss a Thing (1998)

Ehhez jön hozzá az az öt szám, amit saját kútfőből, és nem a videó alapján válogattam:

Pink Martini: Que Sera Sera (1997)

U2: Sweetest thing (1987)

Tina Turner & David Bowie: Tonight (1988)

Louis Armstrong: What a wonderful world (1968)

Faith No More: Easy (1977)

Spotify-on létrehoztam az "Angolul tanulok" listát és hallgatom mosogatás közben, biciklizés közben meg amikor még eszembe jut. Hallgassátok Ti is!

Azt terveztem, hogy minden héten írok posztot arról, hogy hogyan haladok az angolozással. Persze az elhatározást nem olyan könnyű a gyakorlatba átültetni, ennek is ki kell alakítanom a rendszerét. Nemrég olvastam a Jocelyn K. Glei szerkesztett "Tartsuk kézben hétköznapjainkat! - Napi rutin, fókusz és ötleteink megvalósítása" című könyvet, amiben nagyon szuper tanácsokat találtam. Amit én a saját életemben nehezítő tényezőként élek meg, az az egyenetlen munkaidő. Ennek köszönhetően gyakorlatilag nincs két egyforma hetem. Az angoltanulást még csak-csak sikerült beillesztenem, a blogírással még küzdök rendesen. Azt, hogy blogot akarok írni, én határoztam el azért, hogy legyen egyfajta kötelezettségem referálni arról, hogyan haladok. De talán attól, hogy saját elhatározás, még nehezebb, hiszen én kristálytisztán látom azokat az okokat, amik miatt nem lettem kész a poszttal, és mondhatom azt vasárnap este magamnak, hogy "Semmi gond, Detti, ez a hét így alakult." Viszont a siker meg pont azon múlik, hogy a körülmények ellenére mindenféleképpen lerakom az asztalra azt, amit megígértem magamnak. És maximálisan igaz ez a nyelvtanulásra is. Tehát nálam a tanulás és a blogolás kéz a kézben járnak, az egyik területen véghez vitt siker erősíti a másik terület megvalósulási esélyeit is.

És akkor a legutóbbi posztomban tett ígéretemhez híven: hogyan kezdtem el használni a tanulókártyákat. 

Miután megérkeztek, sokat agyaltam, hogyan lehetne a legpraktikusabban használni őket. Először kiragasztottam néhányat a mosogató fölé. Azért jó, hogy a kártyák ellentétes oldalain ellentétes az írás (ööö... biztosan van erre valami nagyon profi nyomdatechnikai kifejezés), mert ha kiragasztva felhajtod őket, akkor nem fejjel lefelé látod a szöveget. De rájöttem, hogy igazából a konyhai ténykedések közben eléggé össze lehet piszkolni a kezemet, ezáltal a kártyákat is, így a kártyákat leköltöztettem a csempéről. Be, a táskámba. Először csak úgy, az egyik zsebbe, aztán vettem egy igazolványtartót és abba pakoltam a kártyákat. Egyszerre tíz fér bele. Egyelőre az első tíz van benne, shame on me, de igyekszem gyorsítani a tempón. Ki kell tűznöm egy SMART célt, és felpörgetni a kártyák "fogyasztását". A SMART célok használatáról a nyelvtanulás területén Kőrösi Bálint, az otevotnyelv.com szerzője írt egy nagyon jó cikket, ajánlom figyelmetekbe.

A kártyákkal egyelőre itt tartok, következő posztban jönnek a további eszközök és módszerek.

Az első bejegyzésben felvázoltam, hogyan kezdődött az angollal való kapcsolatom, a másodikban pedig, hogy aktuálisan milyen életkörülmények között vettem fel újra a fonalat.

Most azt mutatom be Nektek, hogy milyen eszközöket és módszereket választottam a tanulásra. 

Amikor angolul kezdtem tanulni, volt a tankönyv és néha hozott be az angoltanárunk kazettás magnót. Ééés ennyi. Bár a kazettás magnó önmagában megérne egy blogbejegyzést, most ellenállok a kísértésnek, hogy ezt megírjam, mert a sikeres nyelvtanulás egyik feltétele az önfegyelem, úgyhogy ezt is folyamatosan fejlesztem. Az aktuális tanulási lehetőségeknek viszont egész könyvtárnyi írást lehetne szentelni. Nagyjából olyan a különbség a kilencvenes évek és napjaink lehetőségei között, mint megnézni a Dirty Dancing-et másolt VHS-en, narrátorosan, utána pedig az Avatar-t moziban. Durva.

Miután kikerültem az intézményi keretek közül, gyakran kaptam magam azon, hogy elidőzök az újabbnál újabb nyelvtanulási módszerek és eszközözök hirdetésein. Nagyon hangzatos ígéretekkel lehetett találkozni. Töltöttem le ingyenes anyagokat, iratkoztam fel hírlevelekre, elkezdtem Facebookon követni oldalakat. Így volt ez Gabi tartalmaival is. És az ő írásai egy idő után elkezdtek kiemelkedni a tömegből. Ami engem megfogott, az a személyessége volt. Amikor az írásait olvastam, folyton az volt a benyomásom, mintha egy tea mellett sztorizna. És kitartóan hangoztatta, hogy biztosan sikerülni fog. A középiskolában francia tagozatos voltam, elsőben heti nyolc franciaórával kezdtünk, de ott valamiért soha nem hallottam ezt a megerősítést. Szóval Gabi mondanivalójára egyre kíváncsibb lettem. Nem kell született nyelvtehetségnek lenni? Nem kell nyelvérzék? Nemcsak anyanyelvi területen lehet igazán fejlődni? A többi hírlevél és oldal követése szépen lassan elmaradt és én elköteleződtem Gabi mellett.

Az elköteleződés nagyban segíti a hatékonyságot. Ha Te is hasonló cipőben jársz, mint én, akkor nagyon fontos, hogy Te is döntsd el, hogy kinél, kivel fogsz tanulni. Nálam ez a folyamat évekbe telt. Visszakerestem a levelezőrendszeremben: az első hírlevél az angolnyelvtanitas.hu-tól 2014-ből van. Én akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy 2019-ben majd annyira össze akarom kapni magam angolból, hogy még blogot is írok róla, egyszerűen csak bóklászgattam, gyűjtögettem. És valószínűleg az, ahogyan Gabi ír az angolról, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy én most tökéletesíteni akarom az angolom. Az, hogy nem kell minden egyes nap feltenni magamnak a kérdést, hogy ma mivel is tanuljak, nagyon sokat segít. A rutinokból felszedünk az évek alatt jókat és rosszakat. A jó rutinok nagyon gyorsan visznek előre a céljaink felé. És ha a napi tanulási adagok előtt nem kell folyton döntést hozni, mert már rutinból csinálja az ember, akkor az óriási lökést ad. Ugyanis nagyon sok energiát emészt fel, amikor meg kell hoznunk valamilyen döntést. Amikor éppen a döntéshozás közepén vagy, akkor ezt nem érzed, csak egy idő után azt veszed észre, hogy nincs kedved elkezdeni tanulni. És ez nem a tananyag miatt vagy a Te lustaságod miatt van, hanem azért, mert tudat alatt tartózkodsz attól, hogy már megint döntést hozz. Szóval válassz és csináld!

Én is így tettem, és a hírlevelek, blogbejegyzések, facebook posztok olvasgatása után végre megrendeltem az első tanulókártyákat. A választásom az Instant Nyelvtan Tanulókártyákra esett, mégpedig azért, mert a webshop szerint "Neked való, ha úgy érzed, már nem tudsz jól angolul, és idő- és energiatakarékos módszert keresel az angol nyelvtan átismétlésére." Telibe talált. Persze a kártyák használatának beillesztése a napi rutinba nem ment egyről a kettőre. Amikor megérkezett a csomag, akkor mindent, amit a kártyák mellett találtam a borítékban, elolvastam az első betűtől az utolsóig. A kártyák tapintása nagyon-nagyon tetszett, mert nincsenek műanyag réteggel bevonva, nagyon jó őket kézbe venni. És hogy hogyan kezdtem el őket használni? Arról a következő bejegyzésben írok. ;-)

Az első posztban írtam az angollal való kalandozásom kezdeteiről. Akkor most nézzük, hogy milyen körülmények között igyekszem újrakezdeni.

Egy telekommunikációs cég telefonos ügyfélszolgálatán dolgozok. Munkába biciklivel járok, ez alól csak azok a napok kivételek, amikor csúszik az út. Egyébként szélben, fagyban, esőben, kánikulában biciklizek. Köszönhető ez többek között annak, hogy biciklivel 15 percre lakok a munkahelyemtől.  

A munkabeosztásom, ha innen nézem, rugalmas; ha onnan nézem, egyenetlen. Hónapról-hónapra kapjuk meg a beosztásunkat. Egy erre kialakított felületen minden ügyfélszolgálati operátor jelzi, hogy hogyan szeretne dolgozni a következő hónapban, majd szövevényes algoritmusok alapján dől el, hogy ezekből az igényekből mi teljesül. Ami biztos, hogy mindenek előtt a kiszolgálási szint a mérvadó; olyan nem fordulhat elő, hogy nem vagyunk elegen az adott időszakra jellemző hívásmennyiségre. Így persze olyan műszakokban is dolgoznunk, amikor nem feltétlenül terveztünk. Például pénteken 14 és 22 között. Vagy vasárnap 6 és 14 között. De ennek az előnyei is megvannak.

A főállásom mellett néhány hónapja vállalkozó lettem. Erre egyelőre nem szánok annyi időt, amennyit szeretnék, de a 2019-es célok között szerepel ennek a tevékenységnek a felturbózása is. 

Egy ötéves kislány anyukája vagyok. Az ő egészségügyi kiskönyvében (amit a védőnőn kívül senki nem olvasgat) az szerepel, hogy ötéves kortól várható el a gyerkőcöktől, hogy 15-20 percig egyedül játszanak. (Ezt megerősítik a fejlődéslélektan dokumentációi is.) A többi időben lehet választani a következők közül: közös játék otthon vagy házon kívül, közös háztartási feladat, valamilyen virtuális tartalom fogyasztása. Az utóbbi az, amit igyekszem a lehető legritkábban választani, a másik kettőben pedig csakis osztatlan figyelemmel vagyok hajlandó részt venni, mert a gyereknevelés szempontjából ebben hiszek. Ebből egyenesen következik, hogy abban a 15-20 percben, amit a gyerek képes és hajlandó egyedül eltölteni, angolozhatok. És ilyen 15-20 perc nincs minden nap, mert sajnos neki is lehet rossz napja, ilyenkor átmegy matrica üzemmódba, és csak anya.

És természetesen a párommal is igyekszem olyan programokat szervezni, amelyek nem a családi élet menedzseléséről, hanem kettőnkről szólnak.

Ebben a - valószínűleg sokak számára ismerős - összetételű életben igyekszem minden nap helyet szorítani az angolnak. Kövessétek figyelemmel, hogyan! 

1988 és 1996 között voltam általános iskolás. (Te jó ég… Ezt már nagyon régóta nem láttam így leírva.) Negyedik osztályban kezdtem az angolt. (A gyerekem középsőben. Pfff…) Aztán a középiskolában francia tagozatos lettem és mellé nem választhattuk az angolt második nyelvnek, csak a németet vagy a latint. Emlékszem, én annyira angolt akartam tanulni, hogy a teljesen hivatalos formanyomtatványon beikszeltem ugyan a németet, de odaírtam kézzel, hogy ha mégiscsak lehetne az angolt, akkor inkább azt szeretném. Nem lehetett. Így jött négy év kihagyás. Legalábbis, ami az intézményesített angoltanulást illeti, mert középiskolás éveimben (csak a rend kedvéért: 1996-2000) ki voltunk ám téve a világ minden tájáról áradó popkultúra hatásának: Cartoon Network, MTV, Eurosport, Tetris, Tamagotchi, másolt DVD-k, és a kilencvenes évek végétől az internet. A lista természetesen teljesen szubjektív és a végtelenségig folytatható, és most elég komoly koncentrációra van szükségem ahhoz, hogy vissza tudjak térni az angoltanulásom történetének leírásához, és ne merüljek el a kilencvenes évek világáról szóló cikkekben. (Tudtátok, hogy a Tetris szovjet származású és export révén került az USA-ba? Én csak most olvastam. Nagyon komoly!)  

Aztán főiskolásként ismét jártam angolórákra. Nagyon boldog voltam! Most elgondolkodtam, hogy ha annyira hiányzott az angol a középsuliban, akkor miért nem jártam angoltanárhoz, de akkoriban nem volt még akkora hájp a magánórák körül, mint napjainkban. Tanultam franciát és németet, ezzel máris kétszer annyi idegen nyelvet, mint az átlag középiskolás, így senkinek nem jutott eszébe, hogy mellette még külön angolórákra járjak. Szóval a fősulin újra az iskolapadban angolozhattam. Tényleg nagyon örültem neki. Annyira, hogy még a Klapka György és a Leányka utcák közötti szintkülönbséget is hajlandó voltam megmászni minden héten, ami – ahogyan azt minden egri hallgató tudja: – nagy dolog. (Akik Egerbe jártak vagy járnak, írjanak már egy pár szavas kommentet. Köszi! Pacsi!)

A főiskola után viszont már csak passzívan tanultam angolt, értsd: ami rám ragadt netezés, filmezés és binge-watch közben. (Utóbbi kifejezést nemrég tanultam Gabitól. Érdekel, mit jelent? Katt ide.)

El is voltam ebben a kényelmességben, egészen az utóbbi évekig, amikor már viszketni kezdett a rendes angoltudás hiánya. Egyre több helyen találkoztam azzal, hogy a szakirodalom legfrissebb része csak angolul érhető el és egyre inkább azt éreztem, hogy jó lenne már a feliratokat is elhagyni és csak úgy élvezni a filmeket, sorozatokat.

Úgyhogy – bár nem vagyok az újévi fogadalmak híve, de – most megfogadtam, hogy 2019 az angoltudásom ráncba szedésének éve lesz. Ezt a folyamatot követhetitek végig ezen a blogon.